Éjjeli menedékhely

Szerző: MAXIM GORKIJFordította: DÉRY TIBORszínmű négy felvonásban, két részbenBemutató: 1968. december 13.

NÉHÁNY SZÓ - NÉHÁNY PERCRŐLGábor Miklós gondolatai az Éjjeli menedékhely előadásárólMegjelent a Film Színház Muzsika 1969. januári számában"Éjjeli menedékhely előadásunk elég kemény kritikákat kapott. Volt, aki azt írta, hogy unatkozott - ezzel természetesen nem lehet vitatkozni. (Bár ha valaki unatkozik a nézők közt, akik az előadás végén háromszor hívták vasfüggöny elé a szereplőket, legalább így fogalmazhatná: "Én speciel unatkoztam" -, nehogy a gyanútlan olvasó azt higgye, mindenki unatkozott.) De általában azzal vádolják előadásunkat, hogy "pesszimista", meg "nihilista". Így adódott, hogy újra elgondolkoztam a dráma utolsó percein.A "Herceg", a Tatár, a hívő mohamedán (nemrég azt kiáltotta: "Tisztességesen kell élni!") - néhány perccel a darab befejezése előtt bort iszik. ("Egyszer élünk, mulatunk...")- azaz elhagyja hitét. Klescs, a sötét homlokú lakatos esküdözött, hogy kitör e szemét népségből, tisztességesen dolgozni fog, hogy ne kelljen szégyenkeznie az emberek előtt, de mielőtt legördülne az utolsó függöny, felismeri, hogy itt is csak emberek vannak, "talán nem is rosszak". Két ember belenyugszik, hogy a "mélységhez" tartozik, és mindjárt jobb kedvük lesz. Szatyin, a "börtöntöltelék, gyilkos, hamiskártyás", aki a darab egész folyamán harcol minden ellen, ami (legyen álmodás, vagy felülről jött, idegen erkölcs és kötelesség) tagadná a "mélység" realitását, és nem szűnik meg hirdetni, hogy az ember a "mélységben" is ember, Szatyin, íme, maga köré gyűjtötte testvéreit. "Milyen kevéssel beéri az emberi szív", mondja Bubnov, és nótát kér: "Énekelni akarok! Sírni akarok!" De ekkor a nótaszóba betoppan a Báró a hírrel: "A színész felakasztotta magát..."A színész... egy ember, akinek szíve nem ért be kevéssel... "elrontotta a nótát".Ez az utolsó pár perc remek! A hangok tisztasága! A szöveg szépsége! A hirtelen beért, döntő események: emberek változásai, sorsok fordulata, egyetlen mondatokban. Minden perc egy dráma. A serpenyőbe pillanatonként újabb és újabb súlyok hullanak, és amikor úgy érezzük, hogy a mérleg kiegyensúlyozódott, megállt a mélyben, mikor látszólag mindenki elfogadta a "mélység" emberi testvériségét, mikor itt az ellentmondásos hepiend, megjelenik a "mélységnél" is mélyebb: a halál. És a legváratlanabb: éppen ezzel tárul ki (nem hitek és szekták prédikációival, nem szóval, hanem a törvény erejének kényszerével, gyötrő kényszerrel, a legelháríthatatlanabb, legkétségtelenebb tény, a halál színpadra léptével) a dráma, a "mélység" ajtaja hirtelen kinyílik a borzalmas ismeretlenbe, a megoldatlanságba. És a megoldatlanság mindig kötelez. A "nóta" elromlott. A "mélység" meleg fészke, a "hippi-realizmus" e zárt világa belehelyeződik a nagy világ rendszerébe.Optimizmus? Pesszimizmus? Mindkét szó értelmét veszti e pár utolsó akkord pontossága mellett. Itt egy felnőtt ember szól, uraim, itt az élet szól, a nagy tapasztalat, a dráma és a zene.(Egyetlen igazán optimista szereplője van a darabnak: a menedékhely tulajdonosa; ő töretlenül optimista, míg agyon nem verik. De róla nemhiába mondja Luka: "Amilyen vagy, olyan maradsz." Ahol szükséges, ilyen kemény, egyértelmű szavakat is ki kell mondani. Vannak reménytelen emberek.)"Részlet a Film Színház Muzsika 1968. november 9-i számában megjelent képriportból:NATASA (Domján Edit): "Ha az ember megszeret valakit, nem látja benne a hibát."BÁRÓ (Mensáros László): "Minden embernek szürke a lelke és ki akarja pirosítani."SZATYIN (Gábor Miklós): "Ember! ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik. Tisztelni kell az embert nem sajnálni."(A képen a Vaszilisszát alakító Psota Irénnel)ALJOSKA (Balázsovits Lajos):"No, zabáljatok meg! De előbb mondjátok meg, miért vagyok én rosszabb másoknál?"LUKA (Pécsi Sándor): "Akárhogy csűröd-csavarod embernek születtél, emberként halsz meg"(A képen a Pepelt alakító Huszti Péterrel)NÁSZTYA (Vass Éva): "Én elmegyek innen, más szállásra, érzem, hogy itt fölösleges vagyok."