Széchenyi

dráma
Széchenyi

Szereposztás

Alkotók

  • Díszlettervező

    • Götz Béla

  • Jelmeztervező

    • Vágó Nelly

  • Dramaturg

    • Springer Márta

  • Játékmester

    • Tatár Eszter

  • Rendező

    • Nagy Viktor

Szerző: NÉMETH LÁSZLÓ



történeti dráma két részben



Bemutató: 2000. november 17., Madách Stúdió


Az előadás hossza: Műfaj: dráma Premier: 2000. november 17.

Koltai bölcs Széchenyit alakít a Madáchban

…Feltételezem: az 1957-es májusi premieren már-már politikai tüntetésként robbant Németh László Széchenyije a Madách Színházban. A nézők döbbent csendben figyelhették a dráma politikai vonatkozásait. Akkortájt is a levert forradalmat követő kegyetlen megtorlás, a letartóztatások, a félelmek évadját élte az ország. Bár – ahogy az egyik visszaemlékezésben olvasom – Ádám Ottó érzelmes, komoly rendezése megpróbálta „elkenni” a közvetlen politikai provokációt; mégis mindenki sejtette: miféle átkok, tettek, figurák, tények aktualizálták Széchenyi –Timár József vergődését, halálos játszmáját. Mára az „aktuálpolitika” kiszállt a dráma mögül. Maradt Széchenyi, az érzékeny, a mindenre fogékony intellektuel, aki túlságosan is moralista volt ahhoz, hogy politizáljon; és mégis politizált. A morál és a politika összeegyeztethetetlen különbözősége, az örökös önvád is motiválhatta öngyilkosságát. Végül is erről szól Németh László drámája, s ehhez a gondolathoz, benső, kimondhatatlan kínokhoz, kettősséghez igazodott a Madách Színház szombati premierje is. Nagy Viktor puritán, a gondolatiságra koncentráló rendezése a klasszikus, a hagyományos színielőadások ígéretét sugározza. Itt nincs átértékelés, fantasztikus látványelem, bombasztikus flikk-flakk. Szép csendekből, tartózkodó eleganciából, érthető mondatokból, leheletfinom érzékenységből áll össze Széchenyi István végső „önelszámolása”. (Ilyesfajta, tiszta, egyszerű, egyesek szerint tán „múzeumi” előadást ma ritkán látni Budapesten.) Koltai János Széchenyi alakjában nem játssza el - és meg - a „nemzet váteszének” szerepét. Töprengő, vívódó ember. Érzékeny, de sohasem érzelgős. Amikor pár pillanatra kiszabadul az önemésztő önvád vízióiból, még arra is van ereje, hogy igazi világfiként szarkasztikusan elemezze önmaga kétségbeesését, őrületét. Az önismeret „minden emberi bölcsességek legmélyebb sarkalata”, írta egykor Széchenyi. Most már csak az a kérdés: az ember a maga kiszolgáltatottságában, esendőségében, butaságában hogyan juthat el a „bölcsesség legmélyebb” sarkalatához? És eljuthat-e egyáltalán?Gantner IlonaVASÁRNAPI HÍREK2000. november 19.