Elveszett paradicsom

Szerző: SARKADI IMREszínmű 3 felvonásbanBemutató: 1961. május 26. péntek, Madách Színház Kamaraszínháza

Részlet a Krónika 1961/76. számában megjelent kritikából"[...] Az előadás legnagyobb művészi élménye Váradi Hédi Mira alakítása. Teljes átéléssel játszik, de úgy, hogy végig megőrzi teljes tudatosságát. Azaz: minden mozdulatát, minden hangváltását az egész szerep rendszerében helyezi el, tudja, hogy az adott és és kifejező érzelmi állapot miből jön és merre tart. Az első jelenetben, az idősebb Sebőkkel kislányosan sugárzik, áhítattal néz a megragadóan szép, kedves öreg emberre, szinte rajongással. Ezzel jól exponálja a Zoltánnal való megismerkedés lelkiállapotát, s bensőséges hangulattal szövi át az egész szerelmi motívumot. Éjszakai jelenete az ablaknál külön kis remeklés, a helyzet lágy líraiságát s fojtott drámaiságát egyformán érzékelteti. S még ezt a magas szintű színészi ábrázolást is tovább tudja fejleszteni, az egymásra találás boldogságát, majd szerelmének megdönthetetlen erejét ellenállhatatlan művészi kifejezési eszközökkel mutatja meg. Váradi Hédi nagy színésznővé érik a szerepben, s az író elképzelte kitűnő drámai szerep méltó megelevenítésével teszi emlékezetessé az előadást.[...]"Osváth BélaRészlet Huszti Péter: "...sárból, napsugárból..." című könyvéből(Megjelent az Európa Könyvkiadónál, 2004-ben)"A turné végén az utolsó előadásra Tel Aviv egyik nagyszínházában kerül sor. [...]A nézőtér közepe táján a sor szélén egy pici embert fedezek fel. Egykori tanáromat, első színházi rendezőmet, Pártos Gézát.Géza itt él és dolgozik, tanít, rendez. Furcsa hangulat lesz rajtam úrrá. Az egész álomszerű, valószínűtlen út még különösebbé válik. Emlékképek cikáznak az agyamban.Van az estünknek egy része, Shakespeare-monológokból és -szonettekből áll, egy irodalmi szőttes, amely az emberről szól, a gyerekkorról, a szerelemről, a boldogságról, a féltékenységről, a kétségbeesésről, a halálról. Nem mondom el minden este, néha érzem, hogy túl sok lenne a lent ülőknek. Most azonban hirtelen döntéssel mégis belekezdek, s a "szőttest" a nézőtéren ülő Pártos Gézának ajánlom. Ahogy kimondom a nevét, a nézők forogni kezdenek. Ő pedig még picibb lesz, s rémült-boldogan, hálásan tekint felém.Az előadás után boldog-fáradtan pakolászunk az öltözőben, mikor Géza bekopog. A szinte bocsánatkérő halk kopogásról azonnal tudjuk, hogy ő az. Aztán állunk a szűk öltözőben meghatódva, s ő hol Ildikó arcát fogja tenyerébe, hol hozzám ágaskodik fel, és szavak nélkül emlékezünk. Aztán beszélgetünk, de hamarosan búcsúzni kell, szólítják szomorú családi ügyei. Még egyszer megölelt, s szinte súgva, mint valami titkot, lelkemre kötötte:- Otthon... az otthoniakat... mindenkit üdvözlök.-Halkan, észrevétlenül - ahogy jött - elment. Megpróbáltam elmesélni vendéglátóimnak, hogy ki is ez a pici nagy ember. [...]Meséltem nagyszerű rendezéseiről. Füst Milán IV. Henrikjéről, amit ő fedezett fel, s a Boldogtalanokról, Turgenyev Egy hónap falun-járól, az Elveszett paradicsom-ról meg a többi gyönyörű előadásról, a rajongásról, ahogy Tolnay Klárit csodálta, s arról a puha bizonytalanságról, amivel nagyszerű előadásait létrehozta. Szinte igazolandó az elmondottakat, ekkor alig hallható kopogás után nyílt az ajtó, Géza jött vissza, s a "legpártososabb" mondatot, amit valaha hallottam:-Péterkém! Az előbb azt mondtam, hogy mindenkit üdvözlök otthon. Bocsánat, de szeretném ezt korrigálni. Az igazság az, hogy... nem mindenkit!"