Az ember tragédiája 1981.

Szerző: MADÁCH IMRE

drámai költemény 2 részben 15 képben

Bemutató: 1981. január 10.

A TRAGÉDIÁRÓLAz előadás szövegkönyvének kialakításában a Madách színházi, a pécsi és a debreceni előadás sok tekintetben különbözött egymástól. Abban megegyeztek, hogy mindhárom alkalommal gyakran tértünk vissza az eredeti Madách sorokhoz, Arany János javításai helyett, az eredeti megfogalmazásokat erőteljesebbnek érezve.A Madách Színházban és Pécsett elsősorban Ádám és Lucifer alakjának gondolati egységét, összetartozását, Madách egymással küzdő, perelő két énjét hangsúlyoztuk.Debrecenben szertartásjellegű előadás mondanivalójának egyik meghatározó része az volt, hogy a dráma alapvetően Úr és Lucifer vitája a teremtésről és a történelemről, amelyben Madách saját belső kétségeit fejezi ki.Mindhárom előadásban Lucifert a Fényhozónak láttam, az értelem képviselőjének, Madách vívódásai tolmácsolójának. A tagadást, az értelem természetes kételkedésének és nem destruktivitásnak tartottam. Bár az Úr és Lucifer kapcsolata a három előadásban különbözött, egyik felfogásban sem kettejük hatalmi küzdelemét, hanem az emberért folyó küzdelmes vitáját tekintettem a dráma konfliktusának.Mindhárom rendezésemben Lucifert az Úrral megküzdő ellenfélnek másrészt, Ádámmal együtt gondolkodó és vívódó társának tartottam, aki a hit idealizmusával szemben a realitást, az élet ellentmondásait látja./Gyönyörű képzőművészeti ábrázolása a Fényhozó Lucifer felfogásnak Jacob Epstein szobra./A tudást elnyerhette az ember, a halhatatlanságot nem. Az emberiség ellentmondásos történetének gyötrődő ábrázolása mellett a Tragédia a II. Paradicsomon kívül képtől kezdve az élet végességével való tragikus szembesülés. Ez a szemlélet átszövi a mű egészét, de legerőteljesebben a XI. londoni szín haláltáncában, s kódaként a mű végén Ádám kérdéseiben jut kifejezésre.Mindhárom előadásban kerestem a befejezés megoldását. A Madách és a pécsi színházi előadás befejezésekor, az Úr záró sorai után Lucifer keserűen ironikus Ádámra vetett tekintetén és gesztusán és Ádám magányán volt a hangsúly.Madách mondandójának legszemélyesebb, legkatartikusabb - lét vagy nem lét – kérdését úgy gondolom a debreceni előadásban tudtam a cselekmény szerves részeként megfogalmazni.Ádám számomra egyetlen előadásunkban sem a Zichy Mihály rajzairól ránk tekintő,a Paulay rendezés óta sokáig hagyományosan nagy erejű férfias romantikus hős volt, hanem az életet kezdő, a teremtés pillanatától világra kíváncsi, nyiladozó értelmű, tudásra és halhatatlanságra egyaránt vágyó fiatalember, nem naiv, és nem Lucifer bábuja. A megismerés egyre növekvő vágyával járja be a történelmi korokat, és keresi a magyarázatokat a történelem ellentmondásaira. Elbukásait meg-meg újuló hit követi egészen a londoni szín végéig.A képek elején egy-egy új élethelyzetben az újrakezdés friss erőt ad számára, de az új korba vetett hitét színről színre kénytelen az átélt történések konklúziójaként elveszíteni, azaz újra és újra csalódni, csatát vesztve elbukni.Nagyon fontosnak éreztem annak visszatérő hangsúlyozását, hogy Ádámban összekapcsolódnak az egymást követő színek, korszakok élményei és tanulságai, összeveti őket, hivatkozik rájuk s tudása, tapasztalatai birtokában fogalmazza meg felismeréseit, kételyeit mind önmaga, mind Lucifer számára. Ennek hangsúlyozása azért is fontos, mert ez is hozzátartozik Ádám és Éva magatartásának különbözőségéhez.Ádám nemcsak az egyes korokban csalódik, hanem a történelem egész folyamatában, a Madách által kiválasztott történelmi helyzetek alapján.Éva örökké változó lénye teljesen feloldódik az egyes képek világában. Csak boldogsága, vagy fájdalma egy-egy pillanatában emlékezik a paradicsomi közös élményre.Madách nő élményének ellentmondásossága az egyes képek különböző női karaktereiben valósul meg.A tömeg értelmezése minden Tragédia előadás egyik legfontosabb része. Madách véleménye a népről elkeseredetten pesszimista.1949-ben és 1955-ben ez volt az egyik fő indok arra, hogy leparancsolják a Tragédiát a színpadról.Madách csak az áldozatok iránt érez rokonszenvet, a tömeg a mindenkori előrevivő eszmét, annak hőseit rendre megtagadja és eltiporja.Az 54-es diákelőadás Falanszter színét követően megállíthatatlan tapsvihar tört ki. Ennek spontaneitása és ereje akkor különleges izgalmat és örömet okozott nekünk.A mi Zeneakadémia kistermi előadásunkban a Falanszter színrevitelében valóban csak a szöveg élt és hatott, de a játszók és a közönség egyaránt az ötvenes évekre gondolt. A Madách Színházban vívórostély rácsokat tettünk a falanszterlakók arca elé és értelmezésünkben Orwell utópisztikus látomását akartuk megidézni.Pécsett a színhely egy gulágra utalt, rabokkal. Az Aggastyán, meglehetősen leegyszerűsítetten szovjet tábornoki uniformist viselt. Debrecenben már nem a közelmúlt totális állama, hanem ennek absztrakciója érdekelt. Közelebb került hozzánk a természet és tudomány konfliktusa, Madách egyre inkább megérthető szorongása. /”Négyezred év után a nap kihűl…”/. A sematikus egyen álarcokat viselő lakók, a rideg, elvont világ, a groteszk tudós és a kegyetlen államvezető aggastyán a korábbi direkt és didaktikus szándéknál fenyegetőbbek, jobban megközelítették Orwell elképzeléseit.Az előadások pátosztalan, a deklamáló versmondó hagyományoktól eltérő hangvételének kialakítása mindegyik előadásnál foglalkoztatott.Akik pályájukon tartózkodnak a Tragédia megrendezésétől, azokban több a szorongás a bennük még visszhangzó régi előadások hangvétele miatt. A hagyomány nemcsak lelkesítő de riasztó és elrettentő is tud lenni, a Tragédia és a Bánk bán esetében ez különösen így van.Ha gimnazista hályogkovácsként kísérletünkkel „nem születtem volna bele” a mű színrevitelébe, lehet, hogy egy életen át csak szerettem volna megrendezni Madách művét, de soha nem mertem volna megvalósítani vágyamat.Így hát ezért is hálás vagyok a sorsnak, hogy részt vehettem abban a felejthetetlen 1954-es Barcsay utcai csatában, amely elkötelezett a mű iránt és felbátorított a további színrevitelekre, három rendezésre adott akaratot és elképzelést.Lengyel György2003. június 3.